Tavaly júniusban nyitotta blogját (ha jól érzékelem, egy web 2.0 tanfolyam után) Palik Mária, ETO címmel.

Eddig 17 bejegyzése van, legnagyobbrészt másodközlések. Sejtésem szerint nagyon tudatos lehet a blog „építése”, hiszen az első saját bejegyzés után a 3K-ban közölt írásokat idézi föl a tárgyban olyan szaktekintélyektől, mint Ungváry Rudolf, Bánhegyi Zsolt, Válas György, Vajda Erik, Fejős László, Gyuris György – ama emlékezetes cikksorozatból, amelynek címe: Kell-e még az ETO? E cikkek közé helyezett el megemlékezéseket nagy szakozókról, elméleti ETO-szakemberekről: Babiczky tanár úrról, Mózesné Tomcsányi Katalinról, Fejős Lászlóról. Két bejegyzésben is közöl nagyon hasznos prezentációt a BME-OMIKK katalógusában való keresésről – szerintem igazán kitehették volna honlapjukra is, például a nagyon részletes katalógushasználati útmutató részeként vagy azzal párhuzamosan!

A tavalyi nyári bejegyzések után most februárban is van egy post, várom a következőket, és talán majd beilleszti HM is a magyar könyvtári blogok jegyzékébe is.

Jó olvasni újra fontos gondolatokat kedvenc témánkról, például  Ungváry lassan szállóigévé vált mondatát:

„Az ETO szép.” ,

vagy a fentiek közül bárkiét (no, akkor már harmadközlés), például Vajda Erikét:

„a használókat saját érdekükben a tájékoztató könyvtárosoknak tanítaniuk kellene információt keresni, hiszen sajnálatosan tipikus jelenség, amikor nem is differenciáltan, hanem minden mezőben megpróbálnak azok szerint a magyar szavak, vagy szóösszetételek szerint keresni, amelyeket megfelelőnek tartanak, természetesen törvényszerűen (és a kivétel csak erősíti a szabályt) még akkor is siralmas eredménnyel, ha találtak valamit és az tetszik is nekik.”

vagy Bánhegyi Zsoltét:

„…az ETO-val az a baj, hogy nehéz. Az info-, edu-, és egyéb -tainment világuralma idején igazi, `pokemon` sikere csak az előre megrágott ételeknek
van. És rém sajnálatos, de az ETO sikeres használatánál mindkét oldal (könyvtáros–olvasó) bizonyos erőfeszítésére szükség van.”

A blog olvasása nyomán eddigi tapasztalataim módszeres ellenőrzésére adtam fejem a könyvtári Opacokban való keresésről.

A helyzet kissé csalóka: attól, hogy a könyvtárakban alkalmazott szoftver lehetőséget ad az ETO-ra keresésre, nem biztos, hogy maga a könyvtár  a mai napig is ellátja a bibliográfiai rekordot ETO-jelzettel. Például a M. Képzőművészeti Egyetem katalógusában 745-re keresve 9 találatot kapok. A ZMNE katalógusában lehet osztályozási jelzetre keresni, de ezen a szakrendi raktári jelet értik. Még a FSZEK katalógusában is érdekeset látni:  bármilyen lelőhelyre beállítva 788-ra keresve 12, a Zenei gyűjteményre beállítva 48 találatunk van, ugyanakkor klarinét tárgyszóra 600!

Nem is beszélve a Liszt F. ZME  könyvtárában talált 58 db 788-as találatról! Itt meg tárgyszóra nem tudunk keresni, ha a „bármelyik mező”-re állva beírom a klarinétot, 258 találatom lesz.

Az MTA könyvtárában természetesen lehet keresni ETO-jelzetre pompásan (Aleph!!!), a katalógussal kapcsolatos tájékoztatóban azonban ez olvasható: „ az olvasószolgálati pultnál megtalálható az ETO nyomtatott kiadása és a tárgyszavakat tartalmazó tezaurusz.”

Egyáltalán nem kereshetünk ETO-jelzetre a BCE, az OIK, az OPKM, az SZTE katalógusában; és keresni lehet, de találni nem lehet szakjelzetet az OMgK –éban.

A megyei könyvtáraknál is van néhány katalógus ETO-ra keresési lehetőség nélkül:  Hajdú-Bihar, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs.

A megyei könyvtárak „etózási” szokásairól érdekes összehasonlítást kaptam azzal, hogy egy szakjelzetre, történetesen 636-ra kerestem.  A találatok száma megyénként: Bács-Kiskun: 1158, Baranya: 10 (csak raktári jelzetet értenek rajta), Békés: 24, BAZ 21, Csongrád: 6, Fejér 1106, Komárom: 1054, Nógrád: 6, Pest: 3445 (!), Tolna 6, Vas: 1252, Veszprém: 80 (ugyanitt kutya tárgyszóra 169), Zala: 916 .  Tehát lehet levonni azt a következtetést, hogy 5 megyei könyvtárban él még az ETO???

Ugyanakkor kiemelhető, példás a katalógusba épített és jól használható tezaurusz Somogy és Győr-Sopron megyei könyvtáraiban!!!

És vissza Ungváryhoz:

„A magyar ETO tönkre fog menni.”

– mégpedig annak ellenére, hogy megszületett konzorciumi ill. egyéb összefogással a magyar ETO új kiadása. Mert nem (csak) ezen múlik.

Hétfőn és tegnap is : inkább a Jásznaja Poljana (ill.  Asztapovo)…

Ma meg egymásra találtunk egy könyvtáras verssel az Ezredvégben.

Melyik sort is idézzem ? (az összeset kellene)…

“Igyekszem a számítógépek és örökre ittragadt

szépségek fölött eligazodni lábaid és könyveid útján.

…ne hidd, hogy a perzsa áradat, mely közelít felénk,

megkímél téged pusztító tüzétől, könyvtár.”

(Körömi Gábor: Thészeusz az athéni könyvtárban)

„nem emel be már senki sem

nem vesznek szóba se számba

a magamfajta mit tegyen

hogy legyen kanonizálva

én nem vagyok rest sem hanyag

hiszek az elméletekben

jauss derrida nem szakaszt

meg tőlük nem kell gebednem”

Mizser Attila: nem emel be

Van az ELTE BTK-s hallgatóknak egy komoly folyóirata, az Első Század. Hát igen, ők már a huszonegyedik század gyermekei, s azok közül is az elsők. A lap 2008-ban lépett épp a 7. évfolyamába,  mi most jutottunk hozzá a nyomtatotthoz a 2009. évi számokkal együtt. Figyelemre méltó tanulmányai közül  Juhász Dóráé tetszett meg leginkább. Címe: A blog-költők és az up-to-date kánonok : avagy a link-líra, komment-kritika és a filológus.

Az írás olyan elemi kérdéssel indít, minthogy: mi az irodalom?, de hamar eljut annak megállapításáig, hogy

„…az internet-kultúra egészen speciális műfaj-hibrideket, sajátosan működő művészeti ágakat, vegyes formákat teremt…” .

„Hogyan működik ez a különös ’up-to-date líra’ alkotói, alkotáspszichológiai, kritikai és befogadói, befogadás-esztétikai szempontból? … Hogyan írja felül a kánonképződés sajátos folyamatát …az ’internet-kompatibilis’ szépirodalom?” – teszi fel a kérdést a szerző, majd írása további részében erre válaszol.

Lényegre törően szemlézi a néhány év óta oly divatos irodalomtörténeti téma, a kánon és kanonizáció legjobb szakirodalmát, és szemelgeti ki belőle a hagyományos és online kultúrában működő kánonok összehasonlításához legalkalmasabb megállapításokat, mint például azt:

„…az irodalmi kánonban nem csupán szövegek vannak, hanem befogadói magatartásformák, vélemények és reflexiók. A kánon… viszonyítási pont… nélküle nincs megértés, befogadás”, de újítás sincs. Valamint: „A kánont rombolni kell az éltetés érdekében.”

„A blog-kultúra kánon-képző…ereje nem elhanyagolható.” Kulcsszó: a közösség.

„…ez a folyamatosan változásban lévő mikroközösség egyéni szempontrendszerek alapján ugyan,…. de kitermeli a saját periodikusan frissülő ’mikro-kánonját’.”

Juhász Dóra azt mondja, hogy egy líra-blog nem csupán a költő és a (kritikus?) olvasó  találkozásaként értelmezhető, hanem  nyitott alkotási folyamatként is. A kommentek révén pontos kritikai hozzászólások, miniatűr műelemzések is jelenhetnek meg – „intenzív reakciók születnek, nagy koncentrációban, gyors ütemben”. Ez pedig úgy befolyásolhatja a költői szöveg szerzőjét, hogy magát a verset is megváltoztatja. Klasszikus „kézirat” tehát itt nincs is.

Az irodalmi blog-felület folyamatosan mozgó struktúra,… dinamikusan változó antológia. A blog-költő a hozzászólásokra írt válaszaival segítheti műve befogadását, értelmezését, támpontokat adhat  megértéséhez.

Mivel hiányoltam a tanulmányból, lábjegyzeteiből illetve bibliográfiájából a hivatkozást  a szerző által olvasott lírai blogokra, a neten próbálkoztam megkeresésükkel.

Azt hiszem, leginkább a Körhintára illenek rá a szerző megállapításai, hiszen itt tényleg megfigyelhető a kommentek elemző, kritikai jellege. A többi verses blog nagyon egyenetlen színvonalú és kevés kommentet tartalmaz.

http://www.korhintakor.hu/

http://csondablak.blog.hu

http://zsike.freeblog.hu/

http://www.bardoego.hu/?category=6

http://eloszezon.freeblog.hu/

http://www.ekt.hu/

Újabban a könyvtári blogok mellett rendszeresen fölkeresem a gasztroblogok „krémjeit”, és nagy élvezettel olvasom bejegyzéseiket. Nem recepteket keresek, de elképzelem, milyen finom ízek születtek a bloggerek keze alatt. Nem nehéz. Legtöbbjük fantasztikusan szép, (mesteri!) ételfotókat is produkál.

De ez még hagyján! Ezek a blogok elsősorban nem is a főzésről szólnak, de  – és egyáltalán nem direkte, hanem a sorok között,  s a fotók által is – e nők kultúrájáról is. Ahogy az ételeket szervírozzák – a patyolat asztalneműről, az egyszerű, de ízléses tálalóedényekről, evőeszközökről. A kreativitásukról és kézügyességükről  pl. befőzés  során. Ahogy a családjukat összefogják. Ahogy a gyermekeiket nevelik (mindnek gyermeke van, nem is egy!) Ahogy gondolkodnak a világról: vásárlásaik, a alapanyagok,  a maradék felhasználása, ünnep, ajándékozás stb. kapcsán. Az egymás iránti tiszteletről, ami kommentjeikben megnyilvánul.

Nem egy bloggernek írói vénája is van!

És legtöbbjüknek köze (sok köze!) van a könyvekhez is : rendszeres olvasók.

Néhány hete figyeltem föl legújabb körkérdésükre (mert  igen gyakran küldenek egymásnak körkérdést), amely könyves élményeikről, szokásaikról tudakozódik. A kérdések (természetesen) nem olvasásszociológiai célzatúak , vannak közöttük fölöslegesek (hányadik oldalon tartasz a mostani könyv olvasásában; könyv által okozott baleset), butácskák is (kétszer is rákérdeznek a mosdóban, budiban olvasásra), de  olvasva néhány válaszsort, bizony szórakoztatók!

Amikor végigolvastam egy válaszlánc első néhány részét, egy pillanatig arra gondoltam, talán lehetne  összesítést készíteni, hogy „mit olvasnak a gasztrobloggerek”. Össze is ollóztam tíz blogger válaszait  az egyes kérdések után (többet akkor nem tudtam felgöngyölíteni), várva, hogy majd a következőket is összegyűjtöm.

Mára persze eredeti ötletemet elvetettem, de azért az eddig jellemzőnek tetsző elemeket megjegyzem:

Az 1. kérdés (életed legrosszabb könyvélménye) meglepett, mert többen a kötelező olvasmányokat (vagy azok közül egyet-kettőt) jelölték meg.

A 2. kérdés ( mi volt életed legnagyobb könyvélménye) és a 8. (jelenleg olvasott könyv) válaszai a legnagyobb heterogenitást mutatják Durrelltől , Leon Urisig.

Viszont a 14. kérdésre (mi az, amit többször elolvastál)  többen írták válaszukban a Jane Eyre-t.

A 3. kérdés (a könyv, ami a frászt hozta rád, félelmet keltett) válaszaiból arra lehetett követni, hogy a gasztrobloggerek aktív King- és Cook-olvasók.

Az első olvasott könyvre legtöbben nem emlékeznek, a mikor szoktál olvasni?-ra a válasz általában a sokszor, folyamatosan, bármikor.

S mi a „nem, nem, soha”?

a legtöbb válaszadó gasztroblogger

-          nem hagyja keze nyomát a könyvön (vigyáz rá),

-          nem befolyásolja a könyvválasztásnál a könyv oldalszáma,

-          általában nem szokott hátralapozni, hogy megtudja, mi a vége,

-          nem vezet olvasónaplót olvasmányiról.

Viszont fele-fele arányban  tartották fontosnak a könyv borítójának milyenségét, befolyásoló hatását.

Ma, amikor újból felkerestem a „válaszláncot”, mit látok? Február elsején indítottak egy új blogot: Konyhasónapló címen. A klub tagjai között egyelőre nem mind látom azokat, akiknek a válaszait eddig összesítettem, de újabb érdekes blogokat fedezhettem föl.

A Tiszatáj alapítványának kurátora, a lap szerzője is volt Vekerdi László. Halála után a februári számban az Egy szabad ember (születésnapjára 2004-ben kiadott) kötetből vett idézetekkel emlékeznek rá. Ebben kapott helyet Herczeg János és Staar Gyula interjúja a polihisztorral.

„a rendőrségen elkérték a személyi igazolványomat, amelybe az volt beírva, hogy klinikai adjunktus. A rendőr megkérdezte: maga orvos volt? Mondom, igen. Adjunktus? Igen. Aztán most könyvtáros lett? Igen. Ez már sok volt neki: Na, apukám, ne csináljon itt rendőrviccet, ne nézzen engem hülyének! Ha valaki egyszer orvos volt, az nem megy el könyvtárosnak. … gyorsan beírta, hogy szakképzettsége nincs.”

Vekerdi László az MTA könyvtárában is dolgozott (1970 óta).  Szerencsére sokat lehetett hallani a rádióban, oda kellett figyelni jellegzetes hangjára, bámulni hatalmas tudását, ismereteit, ahogy az összefüggéseket láttatta, és főleg otthonos mozgását minden korban, minden földrajzi helyen.

A nyomtatott lapok válságáról szóló hangzavar közepette  azt nem értem, miért nem szól már valaki az elektronikus újságok “elavultságáról” is!!!!!!!!!!!

A két vezető hírportált is naponta nézem. És egyre többször látom első helyen ugyanazzal a fotóval ugyanazt a cikket. Elemző írás meg alig olvasható.     Arról nem is beszélve, hogy bizonyos rovatok vagy hiányoznak , vagy alulreprezentáltak. A kultúrát  például cikinek tartják leírni ? – rövidítik, fölszabdalják. A rovatot meg megtűzdelik bulvárral.

Azt hiszem, városunkban ma a Metro(pol) a legolvasottabb.  A könyvtár bejárata előtt, ahova szerelték, ládáját kora reggel tölti meg az újságkihordó,  majd kezdenek rájárni egyre sűrűbben a rendszeres „fogyasztók”, elsősorban a 60 év fölötti férfiak . Olvasóinknak néhányat a ruhatárosok behoznak, hogy nekik is maradjon, hiszen a láda 10-re már ki is ürül – gondolom, a város más Metro-pontjain is.

Hírlapolvasónk délelőtt a legforgalmasabb. Ilyenkor járnak (ide is) a környékbeli öregurak, hogy ők legyenek a friss hírek első fogyasztói. Előszeretettel veszik mindegyik lapot maguk elé, és szép sorban olvassák. A kérés mit sem számít, hogy egyszerre x lapot…, mert mások is olvasnák… Körülbelül tudható politikai irányultságuk,  ez talán a lapok olvasási sorrendjében nyilvánul meg, egyébként mindent elolvasnak, hogy jól értesültek legyenek.

Aztán, néha, ki tudja miért, egy óvatlan pillanatban valamelyikük egy friss lappal a zakó alatt kisétál az olvasóból, majd másnap reggel visszalopja az égen-földön is keresett újságot. Talán még egyszer el akarja olvasni? A szomszédnak megmutatni? A feleségnek fölolvasni?

Amikor lépcsőházunkba költöztünk, mindenki járatott valamilyen újságot – legtöbben a megyei napilapot. Aztán hirtelen egymás után mondták le az előfizetést, mára már csak az én postaládámba dob a kézbesítő rendszeresen napilapot.

70-80 éves közeli ismerőseim is még két évtizede rendszeres újságolvasók voltak – ma csak az ingyenes lapokat és a reklámújságokat böngészik. Nem is egy közülük  azért mondta le a napilapot, mert bosszantotta , mennyire pártoskodó a lap hangvétele.

Gyakran utazom vonaton. Ritkán látok közéleti napilapot útitársaim kezében. A középkorú férfiak a napi sportújságot olvassák, korosabb hölgyek legfeljebb a Nők Lapját, a nagy többség (már a kevésből, aki olvas) Blikket vagy/és Kiskegyedet.

Most vettem észre, hogy A Kémia Tanítása című tantárgy-pedagógiai szaklap 2009. szeptemberi számában egy érdekes cikk jelent meg  mégpedig az Oroszlánkörmök című rovatban. (A rovatról annyit: itt közölnek a még egyetemista hallgatók színvonalas dolgozataiból összeállításokat.)

Horváth Lívia (ELTE TTK Kémiai Intézet hallgatója) írásának címe: Kémia a detektívregényekben (Agatha Christie krimijeiben) – kémia a bűnüldözésben. A cikk első részében a szerző bemutatja, A. Christie hogyan került kapcsolatba a kémiával (az első világháborúban patikában dolgozott, letette a gyógyszerészasszisztensi vizsgát is), valamint írói sikereit, aztán táblázatba foglalja, mely regényében milyen méregfajtát szerepeltet (nagy szakértelemmel): sztrichnin, koniin, physostigmin, nitroglicerin, taxin, veronál, cc. HCL, hangyasav, oxálsav, evipan, morfium, klorálhidrát, hioszcin, kálium-cianid, arzén, tallium.

Majd megismerkedhetünk röviden a törvényszéki kémia fejlődésével, ennek során azzal, hogy az ókorban például kitették a holttestet a szabad ég alá, és ha a ragadozó madarak nem nyúltak hozzá, megállapíthatták, hogy az áldozat mérgezés által halt meg.

A dolgozat harmadik része igazán szakmai: ismerteti néhány méreg (arzén, morfium, sztrichnin, cián, veronál ) kimutatásának módját a múltban és a jelenben. De innen tudtam meg azt is  (lehet, hogy ezt illett volna már tudnom vagy kikövetkeztetnem) , hogy a veronál  Rómeó és Júlia városáról, Veronáról kapta a nevét.

Eltűnt itthoni gépemen a Mozzilla felső menüsorából (File, Szerkesztés, Nézet, Előzmények, Delicious, Eszközök, Súgó) a Kedvencek menüpont. Igaz, hogy megtalálom kedvenceimet az oldalsávban, azonban nem tudok új oldalt hozzáadni (csak  Delicious). Informatikus kollégáim sem tudnak segíteni, ilyet még nem láttak.

Hagyományápolás vagy kényszeresség, hogy megint írok az újévi hangversenyről?

Mert mit is lehet mondani a zenéről, amikor a világ egyik legjobb zenekara muzsikál? Csak a más érzékekre ható dolgokról lehet írni.

Ismét a francia Georges Pretre volt a karmester, amint két éve, amikor 83 évesnek mondták, most meg 86-nak… Ilyen korban persze mit számít az az egy plusz év? A két évvel ezelőtti sötétkék öltönyét viselte galambszürke nyakkendővel, ez utóbbi a zenekar tagjainak öltözékéhez is tartozott az ugyancsak galambszürke mellénnyel és nadrággal, sötétszürke zakóval.

A San Remoból küldött virágok (harmincezer szál!!) ismét gyönyörűen díszítették a Musikvereinsahl Aranytermét.

A műsor-összeállítás is franciás volt, benne legalább három francia gyorspolkával, egy Offenbach-művel (A Rajna sellői), Johann Strauss bécsi zenéi franciás hangulattal (Pezsgő-polka), id. Johann Strauss Párizsi karnevál c. galoppjával.

Idén Valentino tervezte a táncosok ruháit – az első darab, az Egy szív, egy gondolat táncospárja a Kunsthistorische Museumban habkönnyűen lejtett, kár, hogy a kárminpiros (itt tudtam meg: ezt nevezik Valentino-vörösnek) ruhához valami lehetetlen durva alakú fátyolt kellett a balerinának viselnie. Még a Reggeli lapokat koreografálta meg  Renato Zanella, itt igazán szépek voltak a rózsaszín „alapú” női kosztümök.

A Kék Duna keringőt most tánc nélkül hallgathattuk,  de végigkísérhettük a Duna folyását csodaszép felvételeken, benne három budapesti Duna-képpel.

És még egy érzék: az ízlelés! A Bob-bon keringő zenéje közben a bécsi Demel cukrászda cukrászait láthattuk, amint készítik a desszerteket, vastagon, selymesen folyik a csokoládé, formázzák a zöld zselét, kenik és díszítik az édességeket…

Újévi koncertet hallgatni olyan, mint Bécsben lenni. És milyen Bécsben lenni?

„…mint egy falat csokoládét a maga teljességében ízlelni…”